A halál és az élet együtt él bennünk, minden másodpercben újra és újra megharcolva az uralomért, és ha az élet veszít a testünk cserbenhagy bennünket.De ez nem jelenti azt, hogy nyom nélkül eltűnünk.Mindenki, aki valaha ezen a világon élt, nyomot hagyott benne, és bár testét sírba viszi, tudását és szellemiségét megőrzi az utódai számára.

hogy megy a maga útján, és megpróbál élni az esélyeivel, amíg nem neki forog az ajtó.

Búcsúvers
Mikor olvasod e sorokat,
Nem találsz testemben lelket, csak romokat.
Nem kell rám többé főzni, mosni,
Érkezik mostan a halottaskocsi.
Az élet része, mi mostan a halál,
Gyászruhába öltözött a hollókamadár.
Leveti köntösét, leveti sírva,
Mikor e sorokat átfutod, én lent leszek a sírban.
Nem te tehetsz róla, nem is senki más,
Ez ügyekben egyedül csak én vagyok a hibás.
Írnék én végakaratot, de nincs nekem semmim,
Nincsen semmim, nem sírhatom ki magam senkin.
Az emlék múlik, s vele a fájdalom,
Búcsúkönnyek azok, mindet utálom.
Mint holló gyászba borul-e halálos nap végén,
Úgy nyugszom majd én is, szürke sírom mélyén.
Veled leszek mindig, lélekben nem hagylak el sosem,
Sírkövemen mindig, legyen majd egy totem.
Még talán fel sem fogod mi történik velem,
Egy utolsó percre fogd meg az én kezem.
Megfogtad kezem, egy percre itt is ragadt,
Lásd az élet kicsiny, rövid, csak egy pillanat.
Érzékeny lelkem volt, kevés az élethez,
Nem érdekel többé mások mit gondolnak,
mit éreznek.
Végre megpihenhetek egy időre,
Ne légy miattam kidőlve.
Itt nyugszom, itt kelek fel,
Itt alszom, ha jön a reggel.
Én már többé nem kelek fel,
Elsőként tőled búcsúzom el.

A lány szerette, A fiú nem.
A lány felnézett rá, A fiú nem.
A lány szerelmet vallott, A fiú megalázta.
A lány sírt végette, A fiú kinevette.
A fiú csak akkor jött rá mit tett,
Amikor a lány sírjára virágot tett...

Kihunyt a láng

Egymásra talált a fiú s a lány ,

a  fiú szépet ígért, s hitte a lány.

Remélte, így marad, s szerette nagyon,

s engedett a fiúnak mindent, szabadon.

Így voltak ők ketten,együtt boldogok,

de aztán egyszerre minden megváltozott.

A fiú a lányt ritkábban kereste,

a lány pedig kedvesét hiába szerette.

Mert a fiú szívében kihunyt a láng,

s parlagon hevert a letépett virág.

A lány úgy érezte:nincs miért élnie,

nincs célja semmi már;be kell fejeznie.

Amit kigondolt,  meg is cselekedte,

a fiú ezután jött rá;mindig is szerette.

Ott volt az a láng;nem hunyt ki egészen,

ott volt, s ott is marad mindig:a SZÍVÉBEN......

Egy vad éjjel

Süvítő szélben elindulok feléd,

Én, a kis lányka, keresi szerelmét.

Könnyeim áztatják arcomat,

De nem adom fel a harcomat !

Esik a hó,

De az emléked vadító.

Ezért megyek tovább utánad,

Rovom a kietlen utcákat.

Nem látlak sehol sem,

Mégis érzem érintésed.

Ezen a vad éjjelen csak utánad kóborlok,

Nem szeretsz már engem, arra gondolok.

Sírok mint egy kisgyerek,

Mert nem hiányzom már neked.

Másnak ígértél hűséget,

Örök bizalmat, s szerelmet.

Azt hittem, a szerelmünk örökké tart,

Nem csak egy buta, értelmetlen kaland.

Ezen a vad éjjelen csak utánad kóborlok,

Nem szeretlek már téged, ez a szomorú dolog!

Az új igazságra mi sem ártalmasabb, mint a régi tévedés.

Senki nem lehet jobban rabszolga, mint akivel elhitetik, hogy szabad.

A tehetség csendben alakul ki, de a jellem a világ viharában.

Nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem, hanem amit egy életen át hordunk mosolyogva, csendesen.

Senki sem tudja, mit tesz, mikor helyesen cselekszik; de a helytelennek mindig tudatában vagyunk.

A gondolkodás érdekesebb, mint a tudás, de nem érdekesebb, mint a felismerés.

Aki nem parancsol önmagának, mindhalálig szolga marad.

“Először figyelembe sem vesznek, aztán nevetnek rajtad, aztán harcolnak ellened, és aztán nyersz.” (Mahatma Gandhi)

“Sosem tudhatod milyen eredményei lesznek a cselekedeteidnek, de ha nem cselekszel eredményük sem lesz.” (Mahatma Gandhi)

“A hallgatást ritkán, a beszédet gyakran megbánjuk.”

“Mielőtt megszólalsz, gondold meg, szebb-e az amit mondani akarsz, mint a csend amit megszakítasz!”

“Sokan csak azért beszélnek, mert azt hiszik, a hanggal könnyebb bánni mint a csenddel.” (Margaret Halsey)

“A kutya éppen némaságával válik mindennél értékesebbé. Társaságában az ember rátalál a lelki békére, ahol a szavak elvesztik minden jelentőségüket!” (John Galsworthy)

“Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.” (Albert Einstein)

“Tanuld meg a játékszabályokat aztán már csak játszanod kell – persze mindenkinél jobban.” (Albert Einstein)

“Azt nem tudom, hogy a Harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.” (Albert Einstein)

“Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, a hangzavarban a harmóniát. A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.” (Albert Einstein)

“Csak két dolog végtelen: a Világegyetem és az emberi butaság, bár az elsőben nem vagyok egészen biztos.” (Albert Einstein)

“Az okos emberek megoldják a problémákat, a zsenik pedig megelőzik őket.” (Albert Einstein)

“Az, aki még sosem követett el hibát, valószínűleg még sosem próbált semmi új dolgot.” (Albert Einstein)

“Soha nem késő, hogy azzá válj, aki lehettél volna.” (George Eliot)

Akinek van miért élni, szinte mindent elvisel.” (Friedrich Nietzsche)

“A világ szeme előtt könnyebb jónak látszani, mint valóban jónak lenni.” (Tatiosz)

“Ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád halálod után, írj valamit, amit érdemes olvasni, vagy tégy valamit, amiről érdemes írni.” (Benjamin Franklin)

A legfontosabb igazságok mindig félszavakból derülnek ki.
/Baltasar Gracián/

Nehéz elhinni valakiről, hogy igazat mond,

Ha tudjuk, hogy mi az ő helyében hazudnánk.

/Henry Louis Mencken/

Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyék észre, ott ahol vagy,

De nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmentél.
/ Victor Hugo/

Ne rohanj, és ne emészd magad, csak látogatóba jöttél ide,

Ezért állj meg, és érezd a virágok illatát!
/Walter Hagen/

A jellem olyan, mint a fa, a hírnév pedig, mint az árnyéka.

Az árnyékra gondolunk, pedig a fa a lényeg.
/ Abraham Lincoln/

"Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad,

Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd."

/ Mahatma Gandhi/

Az igazi nyugalom a helyes gondolkodásból bomlik ki.”

Nem az az ostoba, aki nem tud, hanem az,
aki nem akar tudni.
/Hrihorij Szkovoroda/

Ha alacsony célokkal is megelégszel,
az igazság útjáról letérsz.
/Babiloni bölcsesség/

Van-e olyan élet -akár a szentek élete is-, amely ne lenne nap nap után alávetve a hazugságnak?
/Martin de Gard/

A bölcsességet nem úgy kapjuk,
magunknak kell azt felfedezni, oly út után,
amelyet senki se tehet meg helyettünk.
/Proust/

A józan ész a világhoz alkalmazkodik,
a bölcsesség az éggel akar megegyezni.

Nemcsak mások, hanem önmagunk számára is rejtélyeseknek kell lennünk. /Kierkegaard/

A világban csak kétféleképpen lehet felemelkedni: vagy a magunk igyekezetével vagy mások ostobasága által. /La Bruyére/

A mester humanizmusához tartozik, hogy tanítványait óvja önmagától. /Friedrich Nietzsche/

A tudós gyakran kételkedik, a tudatlan ritkán,
a bolond soha. /Émile Faguet/

Ne vesztegesd az idődet arra, aki nem tart érdemesnek arra, hogy veled töltse./ Gabriel García Márguez/

"A bölcs ember becsukja a szemét, befogja a fülét, a szívétől kérdi mi az igazság."/Inka törzsi mondás/

Halotti dal

Esik az eső.

Még idelent is hallani,

ahogy aláhullnak

cseppek ezrei.

Monoton kopogás,

De mégis valahogy más,

mintha suttogás társulna hozzá.

Egy hang mely oly ismerős,

valaki ki életre hívna,

s bánatában, kedvese halála miatt

az esőhöz fohászkodik.

Reménykedik, hogy ő majd segít,

hogy bánatát hamar feledteti.

De ő csak könnyeit hullatja,

többet nem nyújthat.

S a lány a nyirkos kőre borul,

ázott haja a szemébe hull,

eljutott ama retteget kopár síkra,

ahol lelkét már az eső sem vigasztalja.

"A sötétségből jöttem, a sötétség az otthonom
Bár merre járjak is, nyomomban pusztulás,
És halál jár utánam.


Magányosan járom utamat, amerre a sors kívánja
Ott vagyok mindenhol, ahol az árnyak össze sűrűsödnek
S ott vagyok mindenhol, ahol a halál közelségét érzem..."

Síromnál

"Valamikor egyszer te is fogsz majd sírni ,

Kisétálsz a temetőbe síromat megnézni.

Sírom fölött az őszi szél panaszosan zengi:

Itt nyugszik az ki veled boldog akart lenni!"

Kínzás

...Csillan a ráspoly,
ez már túl sok,
ez a téboly.
Ez csak álom lehet, ha még oly,
iszonyú is.......
Nyakig egy jeges vizű kádban,
fémes íz a szádban,
mi..mi?
A fém meglódul, recseg a csont,
az összes ideg jajong.
A sikoly a te hangod,
a reszelő megszalad,
őrült kínzód arca, ahogy izzad.
Görcsös rángatózás, vérbuborék,
forró és szúrós a szék.
Alattad olvad,
visítasz, ahogy kopik a fogad,
a színek elmosódnak.
Késpengék hasogatják a szádat,
vérző, csupasz állat,
a fogak lüktető csonkja,
a fenevad abbahagyja.
Mondanak valamit, de eltorzul,
haldokló könnye hull.
Szilánkok a szádban,
szúrják a nyelvedet,
fogaid darabjait,
öklendezve nyeled,
leállni akar csapzott szíved.
Forró tea ömlik a szádba,
a pokol ezer lángja.
Az eszmélet határán sodródva,
beleégve a kínba.
A véres ráspoly.....
Ne!...Ne!!!
Hörögve, köhögve,
nyivákolva, fröcsögve...
Papiros előtted,
valamit ráírtak.
Szemed hályogos, nem látod,
fölötted fém csillog...
reszketve aláírod...

Gonosz szerelem

Imádom a szemét, a kezét, a haját.
Imádom az egész testét, s minden mozdulatát.
Ha tehetném, mindig vele lennék,
De mégis attól félek, talán valami rosszat cselekednék.
Mikor ránézek, valami vad érzés tör rám,
De ez nem a szerelem, hanem valami egészen más.
Nem tudom, mi történik most velem!?
Talán a másik, gyilkos énem bújt elő belőlem.
Most legszívesebben azonnal nekiugranék
S kivájnám két gyönyörü zöld szemét,
Felvágnám a mellkasát, s kitépném a szivét,
Hogy soha ne lehessen már senki másé, csak az enyém.
Majd vérében csendben megfürdenék,

S nem éreznék semmi mást, csak a megkönnyebbülést.

Végül egy utolsó csókot adnék élettelen arcára

S fülébe súgnám: "Mindennél jobban imádlak!"
És hagynék mellette egy sárga rózsát,
Hogy mindenki tudja, itt a gonosz, de szerelmes lány járt

Vérem bosszúja

Mindenki átvert, és tőled sem vártam mást,
Mégis megszenvedtem bűnöd, az árulást.
"Én tudnálak szeretni!" - mondtad egyszer nekem,
Azóta is vérzik fájó, felszaggatott sebem.
Minden hazugságod tőrt döfött a szívembe,
Belevágtad, megforgattad, hadd szúrjon még mélyebbre!
És csak ömlött, folyt belőle vérem sötét áradása,
Összeolvadt könnyeimmel: fájdalmam megtagadása.
Sosem forrt be igazán gennytől nedves sebem,
A dühöngő vér nem felejti, hogy mit tettél velem.
Álmaidban is kísértlek, mint meggyilkolt áldozat,
Felriadva vér borítja halott-hideg ágyadat.
Könnyes arcom nem felejted, szemed előtt lebeg,
Mint látomás, a kárhozott lélek mindig ott lesz veled.
Suttogásom füledben zúg, hallod, ahogy zokogok,
Érzed testem forróságát, mit őrjöngő láz okozott...
Halott vagyok, ki mégis él, és ez szörnyűbb a halálnál,
Egyedül lenni egy hideg világban, ez az, ami igazán fáj.
A magány gyászleple éjfeketén rám borult, és betakart,
Vérző sebem beterítette, de a vérzés elállni nem akart.
Könnyem, véremmel egybefolyva, hatalmas folyammá válik,
Mely zúg, dühöng, pusztítva mindent; mit semmi meg nem állít.
Elborítja a világot, mely meghal, mint a szerelem,
Belőlem zúg, engem emészt fel, s közben elvérzek csendesen...

Démoni szív

Lelkemet ha árnyék nyomja,
S kiűz végtelen vadonba,
Vadként bújok bokor alatt,
Rejtezem ha vándor halad,
Vackom hagyom s megyek tovább,
Démonom hajt egyre alább,
Valóságtól elszakadva,
Járok sötétség-vadonba,
Démon annak minden vadja,
sötét szívem befogadja.

A gyűlölet rózsái

Szépek vagytok. Szebbet talán még soha nem is láttam,
Kőkereszt tövében virítottatok, mikor éjjelen arra jártam.
Kezdetben csak távolról figyeltem eleven, sötét bájaitokat,
Néztem, ahogy a hold egyre jobban nyújtja fekete árnyaitokat.

Aztán, amikor lelkem már nem bírta elviselni szépségeteket,
Dübörgő szívvel odarohantam, és mind eltiportalak benneteket!
Remegő kézzel szorítottam szirmaitokat, melyek még ártatlanok,
Gyűlöltelek, mert ártatlan én már réges-régen nem vagyok!

De hirtelen megálltam, mikor valami mélyen összetört bennem,
Néztem a ti véretektől vörös kezem, s rájöttem, mit tettem.
Fájt a szívem, s zokogva térdeltem üres, csonka testetek láttán,
De ti nem vádoltatok meg, csak feküdtetek a földön árván.

Felnéztem, s a kereszt feketén, gyűlölködve nézett le rám,
Hiába is kérném, tudom, hogy nem hallaná meg az imám.
Nem bírtam elviselni szemrehányó körvonalát az éjszakában,
Felvettelek titeket, s elfutottunk, had álljon ott magában.

S most itt vagyunk; csendesen pihentek puha vánkosomon,
Nézlek titeket áhítattal, s gyarló szívemmel mellétek kívánkozom.
Bűnös vagyok, szűziesen tiszta véretek kezemről le nem moshatom,
De ti tudjátok, hogy mindezt szennyes lelkemmel jóvátenni akarom.

Aljas gyilkosként köztetek feküdve angyalok bocsánatát kérem,
Nem is érzem a fájdalmat, mikor fehér bőrömbe mártom késem.
Most már tisztátalan sötét vérem szennyes áldozatként a tietek,
Bocsánatra várva itt fogok örökre feküdni halkan veletek.

Vérnász

Az éjszaka holdja ásít ránk
Itt a végtelen mozdulatlanságban
Körbefordul s önmagába ránt
S lassan olvad a vérpatak a számban

Ne félj: kezemben tartom szívedet
Megőrzöm én e végső pillanat során
Mint lelked emlékét nézem arcbőrödet
Mosolygok s mosolyogsz talán

Mellemre vonlak én szép Szerelmem
Vöröslő húskupac vagy itt körül
Gyöngyházként ragyog szemed szememben
Rám mered beled gőzölgő halma közül

Síkos vagyok érzed-e még Drága?
Véredben fürdöm itt e hűs helyen
Édes az ízed, fogam ha húsod vágja
Karmazsin csíkok kígyóznak testemen

Emitt hajadnak csapzott foltja látszik
Csontjaidból emelt emlékkupoládon
Nyelvem bordáidon húst kutatva játszik
Meztelen karjaid karjaimba zárom

Így ülök csendben nem mozdul a hold sem
Gyönyörbe fagyott az éj s a csillagok
Eggyé váltak mint ahogy mi ketten
Őrizlek, vigyázlak mert te én vagyok

Megőrültem

Jöjjetek démonok. Jöjjetek árnyak.
Ébren vagyok, tárt karokkal várlak.
Őrült vagyok, kit az ég villámcsapásként adott,
A világ magából kizárt és mindenki elhagyott.
Csepegjen arcomba alvadt vér!!!
Rúgj csak testembe, hisz többé semmit sem ér!
Ordítok, üvöltök, ereim felrepednek,
Túlsikoltom hangját síró szellemeknek.
Szétvetett lábaim térdben elgyöngültek,
Nem bírják már súlyát egy ilyen őrültnek.
Jéghideg ujjaim fojtón görbülnek össze,
Ha bárki most hozzám idejönne...
Őrület felsőfokon, határtalan kínok,
Gyűlölve mindenkit, könnyezve írok,
Nem tudhatom, hogy hová fajulhat
Pillanata a jelennek, emléke a múltnak,
De... Elárultak! Rámtört minden féreg,
Ki kívülről ártatlan, bár benne él a méreg,
Amivel megfertőzhető bármi, a lélek, a test-
Küldd rám csillagaid, némán figyelő est!
Forró remegésem csillapíthatatlan,
Hiába minden, végleg ittragadtam...
A vad fájdalom, gyilkos düh elpárolgott.
És... A változás néma könnyeket hozott.
Gőzölgő, sós cseppek simítják arcom.
Ismét elvesztettem örök, őrült harcom.
És megint csak itt suttog a kis hang bennem:
- Kikaptál, te pancser! Saját magad ellen...

Földi pokol

Az ég dörög
A kín röhög
Merő sötétség a város
A szél süvölt
Az én üvölt
Velem a semmi határos

Felhő szakad
Folyó dagad
Lelkemet elönti a sár
A genny fakad
Romon szalad
Életet s házat visz az ár

Megint esik
Hollók lesik
Elöntött földön a dögöt
Nem feledik
Hírül viszik
Látják bennünk az ördögöt

Szertartás

Hatókörét megrajzolják
Varázsszerrel körberakják
Vadláb, agyar, tollak, kövek
Áldozatnak hosszú cövek

Máglyák égnek körös-körül
Sátán lelkük ennek örül
Kőrakáson csontok sorba
Hívó jelek lenn a porban

Peregnek a dobok végre
Kábán figyelnek az égre
Extázisban táncot ropnak
Egy-egy jelet tűzbe dobnak

Áldozat, ki gyenge, sápadt
Vértől szédül, füsttől bágyadt
Körbe fogják, felnégyelik
Tűzbe dobják, elégetik

Messze űzik szellem lelkét
Szerteszórják hamu testét
Vad tivornya, örömmámor
Szertartással zárt a tábor

A pókhálóban

Porcelánpókok porcot szaggatva
szövögetik kemény hálóikat
Borotvapenge csápok ezrei
rágják, rágják a feszes, elhalt húst

Hideg fémcsikorgás a csontok
meszes-velős oszlop cölöpjein
Élettelen izomkötegek kígyói
tekergőznek a bűzös sötétben

A feltépett erek összetörik
a valóság páráshideg tükrét
Üveget karcol, üveghúsba vág
tükörszerv törik vérszilánkokra

A fájdalom kis rovarlényei
a porcelánhálóban vergődnek
Lárvasikolyaikat elnyeli
a levegő hömpölygő tajtéka

És ahogy recsegve elszakadnak
a törékeny kerámia szállak
A sebzett, kényszerfeledésbe zárt
fájdalmak szabaddá válnak... ismét

Beléjük kap egy szél
s árnycsomóvá dagasztja őket.

Boszorkánykör

Jöjj, Démon
Ha hívlak,
Égess el,
Nekem ez a test,
Már nem kell
Jöjj, Démon,
Ha hívlak
Édes-bűnös vágy
Éget érted
Égess el,
Áldozz fel,
Nekem ez a test,
Már nem kell
Jöjj, Démon,
Ha hívlak
Vigyél magaddal,
A Te hazádba,
Hol az álmok laknak
Égess el,
Áldozz fel,
Nekem ez a test,
Már nem kell

Samhain éjjele…
Hűvös a Hold szele…
Pogánykörbe,
Varázsködbe
Belépsz-e?
Merész e vágy?
Nem az,
Csak helytelen,
De épp a bűne miatt
Kell nekem

Jöjj, én Lordom
Hívlak,
Égess el,
Áldozz fel,
A Pogánykörben várlak
Hogy együtt égjünk
Kerridwen katlanában…

Lidércfény

Lobogó lidércláng hívogat
Életbe-halálba
Lobogó lidércláng csalogat
Az életen túli világba.
Szívem is lángra lobbant
Őt pillantva, csak egy percre meg
Gyönyörű, sudár hajadon - ott Túl:
Lobogó lidércláng, haja
Szeme sötét, mint az éjszaka…
Áttörtem, áthágtam a Kaput,
Érte, a tündefényért,
De, ó, ebben a világban
Ő a lehunyt szemeit soha nem nyitja fel
Teste mozdulatlan
Hiába hívom, szólongatom:
Lidércláng, én szerelmem
Jöjj vissza hozzám!
Lidércláng, én életem
Nyisd fel sötét-éjszemeidet
De csak sóhajtását hallom;
Csak a hangját hallom:

Én már örökre veled maradok
Szívedben-agyadban
Már örökké ott leszek,
Ahol a lelked van…

Nem fáj már semmi
Nem érzek semmit
Csak a sötétséget látom;
Lámpással kezemben, a mocsár felé,
De:
Nem ég ott már semmi láng
S együtt süllyedünk alá…
Lidércláng, én kedvesem,
Elhoztad nekem a Halált.

Igézés

Szemeid csak engem lássanak
Szád, csak engem csókoljon
Tested forrjon össze az enyémmel
De szerelmet nem adok
De szerelmet nem kapok
Ölelkezünk…
Néma kőszobrok a Hold fénye alatt…

"Az öngyilkosság csúf dolog,
Mégis néha jó,
Ha az Úr házában jártál,
Azt hiszem, neked való!"

Egyedűl a világ ellen

Te rohadt dög,

hogy mersz olyankor mosolyogni,

mikor fejem fölött fájdalom dörög,

s pusztitó villám készűl belémcsapni?

Hogy mersz olyankor mosolyogni?

Te giccses,feltünésre vágyó nap,

hogy mersz olyankor melegiteni,

mikor szipákoló életemre piócák tapadnak,

s életerőm akarják kiszivni?

Hogy mersz olyankor melegiteni?

Te bénán szálló, sivitozó ének,

hogy mersz olyankor dalólni,

mikór lefóráznak az essőcseppek,

s a szél,szemeim,fogaim fujja ki?

Hogy mersz olyankor dalólni ?

Te gonoszság petéje,fránya gyermek,

hogy mersz olyankor ópiumos mámorral játcani,

mikór engem a bitóra visznek

kiszolgáltatva a csodás emberiségnek?

Hogy mersz olyankor ópiumos mámorral játcani?

Sötét volt...

Üvöltés:őrültek hangversenye.

Szivárványos vér:öngyilkosok összejövetele.

Szépség:kék szemű ördögök.

Szerelem:egymást marcangoló dögök.

Gyertyaláng,bár égő koporsóvá válnál.
Könnycsepp,bár megfolytanál.

Anyám,iszonyúan fáj szereteted.
Öcsém,utáltál,mért nem öltél meg.

Dadogok,irnék,de képtelen vagyok.
Amputálva gyertyalángba bámulok.
Sántitó szavak,agyat marcangoló zene,
béna,vegödő elme.

Csámcsogás,arcomba köhögés,
fülpiszálás,cipőre köpés.

Görcsös halgatás,őrült zsenialitás,
néma szivből előtörő sikoltás.

Embertelenűl halgatok vagy orditok,
nem haljátok,persze,hogy nem haljátok.
Senki nem ért meg,

senkit nem értek...

Weboldal készítés ingyen